A kanapé...

Amint ígértem itt a kanapé története, Anna szájából, ahogyan pár nappal utána láttuk...

"és hazafelé megláttam valamit..

Egy -pontosítok- kettő kanapét.
Egy kuka mellett.
Ez jó, vigyük már el - mondom.
Oké, de vigyük a nagyobbat, mert azt több mindenre lehet használni -
mondja Zsuzsi.
Jó - mondom, és már fogom is az egyik végét.
Jó - mondja, és már visszük.
Nehéz - jegyzi meg.
Igen, cserélünk? - kérdezem.
Oda-vissza-helycsere után nagy nehezen elhozzuk a másik utcáig.
Van egy kis gond - mondom.
Tudom - mondja.
És itt tessenek elképzelni a legszörnyűbb, legijesztőbb horrorfilmet,
amit valaha láttak.
Egy 45fokos dölésszögű lépcső, egy kétésfélméteres ötvenkilós kanapé,
és két vézna kiscsaj.
Zsuzsi ment elöl, és lépcsőfokonként rakta feljebb, én meg toltam.
Ez odáig jól is ment, amíg el nem értük az ajtónk magasságát - ahol
egy méteres vízszintes szakasz van. Itt egyszercsak abban a helyzetben
találtam magam, hogy félig már feljöttem a lépcsőn, és ez a batárnagy
kanapé a fizika törvényeinek megfelelően -most, hogy az eleje is már a
levegőben lóg- le szeretne csusszanni ezen a lépcsőn. Én pedig pont az
útjában. Végül, amikor már az összes kezem félméteres remegést
produkált, eszembe jutott, hogy megforduljak, és a hátammal tartsam
meg a szörnyet. Ez működött. Nehéz volt, de legalább nem nyomott össze
ily módon. Felértünk az ajtónkig (ez legalább negyed óra), ott a
következő igen súlyos problémával szembesültünk: nem fér be az ajtón.
Húsz perces gondolkodós, a ráncigálásokkal a folyosót némileg lebontós
periódus következett. A folyosói lámpa persze hárompercenként
lekapcsolt. Amikor harmadszorra próbáltuk ugyanúgy, akkor valahogyan
mégis befért. Remek! Vigyük a napfényes szobába. Jó. A kanapé állítva
elindult a szűk folyosón a megfelelő szoba felé. Ott ismét problémába
ütköztünk: nem fér be az ajtón. Ekkora már fizikailag igencsak
kimerülve nem sok esélyünk volt a gonosz óriás ellen. A dolog most úgy
nézett ki, hogy a kanapé tökéletesen beszorult, mind a két méterével,
Zsuzsit örök időre a konyha fogságába zárva, a fürdőszoba ajtaját
eltorlaszolva. Már tervezgettük a közös jövőnk ily módon - Zsuzsi
felajánlotta, hogy a kanapé fölött átnyújt egy kis leveskét, én azt
néztem, át tud e mászni, mikor LÉPÉSeket hallottunk.
Figyelj, nem akarod megnézni, hogy nem egy fickó jön e véletlenül le a
lépcsőn, aki segíteni akar? - kérdezte.
Mit veszíthetünk -mondtam rezignáltan.
És de. Egy holland pasas volt, akinek gyorsan vázoltam a helyzetet,
bejött, és két mozdulattal kiszedte az ellenséget a torlaszoló
pozícióból. Átmenetileg a bicikliszoba előtti területen helyezte el,
bár ily módon inkább állapé, mint kanapé névvel lehet illetni a dögöt.
Reggelente megrémülök, mert egy faláb mered felém, ha kinyitom az ajtót.
Az eset után még vagy fél órán át pumpálta testem az adrenalint,
azután szóltam neki, hogy mostmár nem kellene izgulni -bár ilyen
veszélybe még sosem sodortam magam-, a mai napot is túléltük. A
testem meg én. Az agyam valahol máshol vakációzott, illetve a
lehetetlen-nem-létezik felirat világított a szemeim helyén. Könnyen
elaludtam."

No comment. :)