Karácsony - Szárított paradicsomos tészta

Idén nem készült semmi különleges az ünnepekre, mármint semmi vadonatúj. Anyuéknál a szokásos töltöttkáposzta, és ananászos tejszínes csirkemell konvó volt... isteni, mint mindig. D.-éknél viszont rendhagyó módon idén volt rendes karácsonyi összeülés, mivel elég sokan gyűltek össze ebben az országban a kiterjedt családból. Ide készült egyben sült zöldfűszeres csirke, és egy olyan tészta, amire Amszterdamban szoktam rá teljesen. Érthető is, mivel egyrészről nagyon finom, másrészről pedig olyan dolgokból készül, ami mindig volt otthon (itthon, öhm... vagy hol is? :) ). Elsőként egy 4 sajtos töltött tortellinivel készült kint. Elég jó minőségű előre töltött tészttákat lehet ugyanis kapni, amikkel éltünk is rendesen, mivel elég volt hozzá csak valami szószt összedobni. Ráadásul a szokásos sajtos-sonkás kombináción túl van pl. diós is, ami azért már elég jó...

Hozzávalók:

• 3 nagy fej lilahagyma
• 1 póréhagyma
• 6 gerezd fokhagyma
• kb. 20 db olajban eltett szárított paradicsom
• tejszín
• só, bors, szerecsendió

A hagymákat fel karikázom, a fokhagymát picire vágom, és olívaolajban megpárolom. Aztán mehet bele a szárított paradicsom, ha az is átpirult, akkor a tejszín, és a só, bors, na meg rengeteg frissen reszelt szerecsendió. Egyszerű, és mennyei.

A kanapé...

Amint ígértem itt a kanapé története, Anna szájából, ahogyan pár nappal utána láttuk...

"és hazafelé megláttam valamit..

Egy -pontosítok- kettő kanapét.
Egy kuka mellett.
Ez jó, vigyük már el - mondom.
Oké, de vigyük a nagyobbat, mert azt több mindenre lehet használni -
mondja Zsuzsi.
Jó - mondom, és már fogom is az egyik végét.
Jó - mondja, és már visszük.
Nehéz - jegyzi meg.
Igen, cserélünk? - kérdezem.
Oda-vissza-helycsere után nagy nehezen elhozzuk a másik utcáig.
Van egy kis gond - mondom.
Tudom - mondja.
És itt tessenek elképzelni a legszörnyűbb, legijesztőbb horrorfilmet,
amit valaha láttak.
Egy 45fokos dölésszögű lépcső, egy kétésfélméteres ötvenkilós kanapé,
és két vézna kiscsaj.
Zsuzsi ment elöl, és lépcsőfokonként rakta feljebb, én meg toltam.
Ez odáig jól is ment, amíg el nem értük az ajtónk magasságát - ahol
egy méteres vízszintes szakasz van. Itt egyszercsak abban a helyzetben
találtam magam, hogy félig már feljöttem a lépcsőn, és ez a batárnagy
kanapé a fizika törvényeinek megfelelően -most, hogy az eleje is már a
levegőben lóg- le szeretne csusszanni ezen a lépcsőn. Én pedig pont az
útjában. Végül, amikor már az összes kezem félméteres remegést
produkált, eszembe jutott, hogy megforduljak, és a hátammal tartsam
meg a szörnyet. Ez működött. Nehéz volt, de legalább nem nyomott össze
ily módon. Felértünk az ajtónkig (ez legalább negyed óra), ott a
következő igen súlyos problémával szembesültünk: nem fér be az ajtón.
Húsz perces gondolkodós, a ráncigálásokkal a folyosót némileg lebontós
periódus következett. A folyosói lámpa persze hárompercenként
lekapcsolt. Amikor harmadszorra próbáltuk ugyanúgy, akkor valahogyan
mégis befért. Remek! Vigyük a napfényes szobába. Jó. A kanapé állítva
elindult a szűk folyosón a megfelelő szoba felé. Ott ismét problémába
ütköztünk: nem fér be az ajtón. Ekkora már fizikailag igencsak
kimerülve nem sok esélyünk volt a gonosz óriás ellen. A dolog most úgy
nézett ki, hogy a kanapé tökéletesen beszorult, mind a két méterével,
Zsuzsit örök időre a konyha fogságába zárva, a fürdőszoba ajtaját
eltorlaszolva. Már tervezgettük a közös jövőnk ily módon - Zsuzsi
felajánlotta, hogy a kanapé fölött átnyújt egy kis leveskét, én azt
néztem, át tud e mászni, mikor LÉPÉSeket hallottunk.
Figyelj, nem akarod megnézni, hogy nem egy fickó jön e véletlenül le a
lépcsőn, aki segíteni akar? - kérdezte.
Mit veszíthetünk -mondtam rezignáltan.
És de. Egy holland pasas volt, akinek gyorsan vázoltam a helyzetet,
bejött, és két mozdulattal kiszedte az ellenséget a torlaszoló
pozícióból. Átmenetileg a bicikliszoba előtti területen helyezte el,
bár ily módon inkább állapé, mint kanapé névvel lehet illetni a dögöt.
Reggelente megrémülök, mert egy faláb mered felém, ha kinyitom az ajtót.
Az eset után még vagy fél órán át pumpálta testem az adrenalint,
azután szóltam neki, hogy mostmár nem kellene izgulni -bár ilyen
veszélybe még sosem sodortam magam-, a mai napot is túléltük. A
testem meg én. Az agyam valahol máshol vakációzott, illetve a
lehetetlen-nem-létezik felirat világított a szemeim helyén. Könnyen
elaludtam."

No comment. :)

Visszatértem :)

Nem csak az országba az ünnepek erejéig, hanem azt hiszem, hogy ide a blogba is. Elég pörgős volt ez az elmúlt majdnem három hónap, és hát a lopott internetünk minősége sem kedvezett különösebben a blogírásnak. Meg hát a város felfedezése elég sok időt vett el... De mivel nem kerültem át a Csipkerózsikákhoz, és több kedves noszogatás is érkezett, azt hiszem, hogy innen, a szélessávú internet birodalmából újra felveszem a fonalat. :)
Mert hogy főztem kint. Nem is keveset. Persze a kulináris élvezetek halmozásán túl költséghatékonysági okai is voltak ennek. Az egyetlen általunk megfizethető utcai kaja a hollandok (és skótok, angolok, stb.) nemzeti étele, a sültkrumpli volt. Pata speciale. Azaz frissen sült krumpli (a jobb helyeken nem is mirelitből) ketchuppal, majonézzel és apróra vágott vöröshagymával. Miután megtaláltuk a legjobb sültkrumplist a városban a Waterloopleinen, általában oda jártunk, ha már nagyon nagyon éhesek voltunk, és képtelenek voltunk tésztára gondolni. Hát igen, az étrendünk nem volt a legváltozatosabb: tészta, rizs, tészta, tészta, krumpli, hús, tészta, tészta, rizs, tészta, ... Persze azért próbálkoztunk, bejöttek levesek is, de meg kell, hogy mondjam, komoly ihlethiányhoz vezet a sütő hiánya és a hús ára... Ennyi vega kaját még életemben nem főztem...
De voltak nagy felfedezések is: például, hogy mérj le egy kanapét, mielőtt megpróbálod felvinni az 1,2 méter széles ám 45 fokos lépcsőn az elsőre... Azt hiszem, ennek külön posztot is szentelek majd... Na meg hogy a pindakaas-jellys (ami valójában peanutbutter-jellys) kenyér jó. Nagyon nagyon jó. Meg hogy az avokádót tényleg nem lehet megunni. Az avokádó is részese volt ugyanis azoknak a 2-3 óráig elhúzódó villásreggeliknek, amikkel majdnem minden regel megörvendeztettük magunkat. Mozzarella sali, avokádó krém, 3-4 fajta felvágott, sajtok, olajbogyó, zöldségek, szóval hideg kajában nem volt hiány. És persze volt egy nagyon jó pékség mellettünk, úgyhogy mindehhez még meleg magos barna kenyeret ettünk. :) És persze még számtalan más dolog, hogy hogy lehet egymás mellett élni békében, és hogy itt nem jelent semmit, ha valaki rád mosolyog, és ha vissza mosolyogsz, akkor megdícséri a mosolyodat, hanem csak megjegyezte, aztán ment tovább... Nagyon más itt (vagy ott, vagy most hol is? :) ), és sok mindent láttam, amit máshogy lehetne vagy kéne csinálni, de az biztos, hogy legalább az én hozzáállásom megváltozott néhány dologhoz, ami azért jó kezdet! :)