:)

Szakdolgozat megírva, már csak néhány javítás, és mehet köttetni. Meleg van, nyitott teraszajtónál ülök, a héten D.-vel végre megvettük a lakást, már csak ki kell fizetni. :) A gépemen pihen jópár kaja fotó, ami csak posztolásra vár, úgyhogy most talán tényleg újra bele tudom vetni magam a blogolásba. Pozitív energia, jókedv, tavasz van!!! :)

Brokkolis mártogatós pitával

Végre belekezdtünk az október óta ígérgetett vacsorák teljesítésébe, aminek köszönhetően újra belevetettem magamat a főzésbe. Nanemminthogyha eddig nem főztem volna (mondjuk egy-egy tészta vagy húsleves volt a legkomolyabb dolog, amibe belefogtam), de ez a mostani egy kissé nehéz periódus, így kevésbé vagyok lelkes. Az azért kemény, hogy ha még ehhez sincs kedvem/energiám... De a tegnapi este nagyon jól sikerült, így remélem, ez majd megint fellelkesít. Ilyen még tényleg nem nagyon volt velem, teljesen szétcsúsztam, ailg tudom rávenni magam, hogy belekezdjek valamibe (Jóbarátok nézés a youtube-on nem számít!). Asszem szakdoga-írás-herótom van, meg közben veszünk lakást (ami nagggyon nagggyon szuper, csak persze ez is egy csomó stressz, de talán nemsokára vége... :)), meg ki kéne találni, mi leszek, ha nagy leszek, ami egy cseppet sem könnyű... És persze melót kéne találni mindeközben. Szóval ilyenek foglalnak le, de ha majd kicsit jobb idő lesz, és vissza tudok ülni a bringámra, majd sokkal, de sokkal lelkesebb leszek! :) Addig is próbálok ihletet meríteni másoktól, ha már nekem nincs (vagy alig). Ezúttal az előétel ötletét Deedee-től szedtem, a sütőben sült pitachips biztosan meg fog maradni, nagyon nagyon finom, és a brokkolis cucc is jól ment hozzá.

Hozzávalók:

• személyenként kb. 1 pita, egyenként 6 kis háromszögre vágva
• 1 fej brokkoli (1/2 kg) nagyobb rózsákra szedve
  
• kb. 20 dkg házi ricotta (Chili&Vanilia alapján, csak felezett mennyiségekkel)
• 5 nagy gerezd fokhagyma (a mennyiség persze opcionális)
• 1 citrom leve
• szerecsendió
  
• só. sok só.

Elkészítem a ricottát a fent belinkeltek szerint és hagyom csöpögni 5-10 percet. A pitákat 10-12 percre forró (200 fokos) sütőbe teszem, előtte meglocsolom olívaolajjal, pici borsot török rá. Közben forrásban lévő vízbe beledobom a brokkolikat, a vízbe megy pici só és kb a citrom levének 1/4-e. 6-7 percig főzöm, majd kiveszem őket. A vadiúj késes robotgépembe beledobom a borkkolikat, a ricottát, sok sok sót, és kevesebb őrölt borsot, és megvárom, hogy krémmé keverje a hozzávalókat. Utána ízesítem citromlével, és sok szerecsendióval. A pitát kiveszem a sütőből, megszórom nagy szemű tengeri sóval, és lehetőleg még melegen tálalom.

Mandulás süti karamellszósszal

Valamelyik nap felugrottunk egy barátunkhoz megnézni az új lakását, és a konyhában rátaláltam néhány Stahl könyvre. Mivel nekem nincs, így gondoltam, belelapozgatok kicsit, és megakadt a szemem egy sütin, ami elég jónak tűnt, és meglepő módon minden volt hozzá, még Amaretto is, amit csak úgy találtam a kamrában, de nem jött rosszul. Ez volt a thai curry után. Az elején viszonylag kevés fogyott belőle, főleg másnap volt sikere, ugyanis annyira elteltünk a curryvel, hogy szinte már gondolni sem bírtunk kajára, és hát ez a karamellkrém nem tartozik a könnyű semmiségek kategóriájába... Viszont tök büszke vagyok magamra, hogy legyőztem a karamelltől való minden parámat, ugyanis ezt a karamell-készítés dolgot ilyen humbugnak tartottam, hogy persze, a tv-ben nem mutatják, amikor utána kidobják a serpenyőt a beleragadt cuccal együtt... De jelentem, a serpenyő is túlélte, meg én is. És még finom is lett. Legközelebb majd még messzebb megyek, mondjuk elmegyek egy disznóvágásra. Na jó, azt azért nem. :)

Hozzávalók:

A tésztához:

• 10 dkg mandula serpenyőben megpirítva, leadrálva (sokkal kevesebb idő egyébként, mint azt gondoltam)
• 10 dkg nagyon puha vaj
• 1 kk mandulaaroma
• 4 tojásfehérje
• 10 dkg porcukor
• 6 dkg finomliszt
• 1 kk sütőpor

A karamellszószhoz:

• 15 dkg kristálycukor
• 2,5 dl tejszín
• 2 ek Amaretto
  

A tojásfehérjét felverem (egyszerűen öröm csak hallgatni is, ahogy a KitchenAid teszi a dolgát, hát még nézni...), a többi hozzávalót összekeverem, majd beleforgatom a felvert habot. Kivajazott, kilisztezett tepsiben kb. 20 percet sütöm 175 fokon. Na, ez nekem nem jött össze, egyszerűen bent felejtettem a dolgot, de semmi baja nem lett plusz 15 perctől sem, valszeg a 180 fok lett volna jó a 20 perchez is. A karamellszószhoz a cukorból karamellt csinálok (persze teflon serpenyőben, és nem keverem, csak rázogatom), majd felöntöm tejszínnel, és kicsit forralva várom, hogy beleolvadjon a karamell. Megéri, mert tényleg beleolvad. :) A végén leveszem a tűzől, és belekeverem az Amarettot is. Másnapra hűtőben sem keményedik meg, de persze frissen az igazi. Nyamm, éljenek a kalóriák, úgyis lebiciklizem! :)

Thai curry Nigella módra

Még tartozom a karácsonyi gasztroajándékokkal való eldicsekvéssel, bár valószínűleg csak fénykép nélkül jönnek össze, a következő pár nap ugyanis vizsgával, és visszaúttal lesz teli Amszterdamba! :) Lényeg, hogy az egyik vadiúj szakácskönyvemből van ez a thai curry recept, ami kesudió helyett mandulás lett, és persze csak enyhén csípős, de tényleg jól sikerült. Bár a recept szerint curry éppenséggel nincs benne, azért én beletettem egy pici madras curryt, biztos, ami tuti! :) Ha minden jól megy, akkor napokon belül már a kedvenc kis thai éttermemben eszem - bár valszeg nem curryt, a csípősségére való tekintettel. Meg indonéz kifőzdében, meg sültkrumplit a Waterloo-n, hú... már nagyon mennék vissza... És ezúttal D.-vel! :) Na, mielőtt elkezdenék komolyan ömlengeni, íme a recept:

Hozzávalók:

• 65 dkg darált marhahús (a recept persze csirkével van, de most így alakult, ez tűnt jó választásnak a piacon)
• 1 nagy fej vöröshagyma
  
• 3 dl húsleves
• 3 dl kókusztej
• egy marék mandula
• 3 ek tejföl
  
• 4 cm gyömbér
• 2 nagy gerezd fokhagyma
• 1 kk kurkuma
• 1 kk római kömény
• 1 kk őrölt koriander
• 2 kk madras curry
• frissen darált szárított chilimag (ezt vajon így hívják? ilyen tekerős izé, én chili helyett használom, amilyen sokat eszünk, ahelyett ez éppen jó)

A vöröhagymt és a fokhagymát megpárolom egy kis olivaolajon, aztán rádobom a marhahúst, kifehérítem, és fedő alapp picit párolom, majd fűszerezem, és felöntöm a húslevessel. Ha már majdnem kész, mehet bele a kókusztej, a végén pedig a tejföl. Tálaláskor megszórom pirított mandulával, és korianderrel, ha lenne. Nem baj, hétvégén már megint ott lesznek a mentától illatozó zöldségeseim, de jó is lesz... :)

Karácsony - Szárított paradicsomos tészta

Idén nem készült semmi különleges az ünnepekre, mármint semmi vadonatúj. Anyuéknál a szokásos töltöttkáposzta, és ananászos tejszínes csirkemell konvó volt... isteni, mint mindig. D.-éknél viszont rendhagyó módon idén volt rendes karácsonyi összeülés, mivel elég sokan gyűltek össze ebben az országban a kiterjedt családból. Ide készült egyben sült zöldfűszeres csirke, és egy olyan tészta, amire Amszterdamban szoktam rá teljesen. Érthető is, mivel egyrészről nagyon finom, másrészről pedig olyan dolgokból készül, ami mindig volt otthon (itthon, öhm... vagy hol is? :) ). Elsőként egy 4 sajtos töltött tortellinivel készült kint. Elég jó minőségű előre töltött tészttákat lehet ugyanis kapni, amikkel éltünk is rendesen, mivel elég volt hozzá csak valami szószt összedobni. Ráadásul a szokásos sajtos-sonkás kombináción túl van pl. diós is, ami azért már elég jó...

Hozzávalók:

• 3 nagy fej lilahagyma
• 1 póréhagyma
• 6 gerezd fokhagyma
• kb. 20 db olajban eltett szárított paradicsom
• tejszín
• só, bors, szerecsendió

A hagymákat fel karikázom, a fokhagymát picire vágom, és olívaolajban megpárolom. Aztán mehet bele a szárított paradicsom, ha az is átpirult, akkor a tejszín, és a só, bors, na meg rengeteg frissen reszelt szerecsendió. Egyszerű, és mennyei.

A kanapé...

Amint ígértem itt a kanapé története, Anna szájából, ahogyan pár nappal utána láttuk...

"és hazafelé megláttam valamit..

Egy -pontosítok- kettő kanapét.
Egy kuka mellett.
Ez jó, vigyük már el - mondom.
Oké, de vigyük a nagyobbat, mert azt több mindenre lehet használni -
mondja Zsuzsi.
Jó - mondom, és már fogom is az egyik végét.
Jó - mondja, és már visszük.
Nehéz - jegyzi meg.
Igen, cserélünk? - kérdezem.
Oda-vissza-helycsere után nagy nehezen elhozzuk a másik utcáig.
Van egy kis gond - mondom.
Tudom - mondja.
És itt tessenek elképzelni a legszörnyűbb, legijesztőbb horrorfilmet,
amit valaha láttak.
Egy 45fokos dölésszögű lépcső, egy kétésfélméteres ötvenkilós kanapé,
és két vézna kiscsaj.
Zsuzsi ment elöl, és lépcsőfokonként rakta feljebb, én meg toltam.
Ez odáig jól is ment, amíg el nem értük az ajtónk magasságát - ahol
egy méteres vízszintes szakasz van. Itt egyszercsak abban a helyzetben
találtam magam, hogy félig már feljöttem a lépcsőn, és ez a batárnagy
kanapé a fizika törvényeinek megfelelően -most, hogy az eleje is már a
levegőben lóg- le szeretne csusszanni ezen a lépcsőn. Én pedig pont az
útjában. Végül, amikor már az összes kezem félméteres remegést
produkált, eszembe jutott, hogy megforduljak, és a hátammal tartsam
meg a szörnyet. Ez működött. Nehéz volt, de legalább nem nyomott össze
ily módon. Felértünk az ajtónkig (ez legalább negyed óra), ott a
következő igen súlyos problémával szembesültünk: nem fér be az ajtón.
Húsz perces gondolkodós, a ráncigálásokkal a folyosót némileg lebontós
periódus következett. A folyosói lámpa persze hárompercenként
lekapcsolt. Amikor harmadszorra próbáltuk ugyanúgy, akkor valahogyan
mégis befért. Remek! Vigyük a napfényes szobába. Jó. A kanapé állítva
elindult a szűk folyosón a megfelelő szoba felé. Ott ismét problémába
ütköztünk: nem fér be az ajtón. Ekkora már fizikailag igencsak
kimerülve nem sok esélyünk volt a gonosz óriás ellen. A dolog most úgy
nézett ki, hogy a kanapé tökéletesen beszorult, mind a két méterével,
Zsuzsit örök időre a konyha fogságába zárva, a fürdőszoba ajtaját
eltorlaszolva. Már tervezgettük a közös jövőnk ily módon - Zsuzsi
felajánlotta, hogy a kanapé fölött átnyújt egy kis leveskét, én azt
néztem, át tud e mászni, mikor LÉPÉSeket hallottunk.
Figyelj, nem akarod megnézni, hogy nem egy fickó jön e véletlenül le a
lépcsőn, aki segíteni akar? - kérdezte.
Mit veszíthetünk -mondtam rezignáltan.
És de. Egy holland pasas volt, akinek gyorsan vázoltam a helyzetet,
bejött, és két mozdulattal kiszedte az ellenséget a torlaszoló
pozícióból. Átmenetileg a bicikliszoba előtti területen helyezte el,
bár ily módon inkább állapé, mint kanapé névvel lehet illetni a dögöt.
Reggelente megrémülök, mert egy faláb mered felém, ha kinyitom az ajtót.
Az eset után még vagy fél órán át pumpálta testem az adrenalint,
azután szóltam neki, hogy mostmár nem kellene izgulni -bár ilyen
veszélybe még sosem sodortam magam-, a mai napot is túléltük. A
testem meg én. Az agyam valahol máshol vakációzott, illetve a
lehetetlen-nem-létezik felirat világított a szemeim helyén. Könnyen
elaludtam."

No comment. :)

Visszatértem :)

Nem csak az országba az ünnepek erejéig, hanem azt hiszem, hogy ide a blogba is. Elég pörgős volt ez az elmúlt majdnem három hónap, és hát a lopott internetünk minősége sem kedvezett különösebben a blogírásnak. Meg hát a város felfedezése elég sok időt vett el... De mivel nem kerültem át a Csipkerózsikákhoz, és több kedves noszogatás is érkezett, azt hiszem, hogy innen, a szélessávú internet birodalmából újra felveszem a fonalat. :)
Mert hogy főztem kint. Nem is keveset. Persze a kulináris élvezetek halmozásán túl költséghatékonysági okai is voltak ennek. Az egyetlen általunk megfizethető utcai kaja a hollandok (és skótok, angolok, stb.) nemzeti étele, a sültkrumpli volt. Pata speciale. Azaz frissen sült krumpli (a jobb helyeken nem is mirelitből) ketchuppal, majonézzel és apróra vágott vöröshagymával. Miután megtaláltuk a legjobb sültkrumplist a városban a Waterloopleinen, általában oda jártunk, ha már nagyon nagyon éhesek voltunk, és képtelenek voltunk tésztára gondolni. Hát igen, az étrendünk nem volt a legváltozatosabb: tészta, rizs, tészta, tészta, krumpli, hús, tészta, tészta, rizs, tészta, ... Persze azért próbálkoztunk, bejöttek levesek is, de meg kell, hogy mondjam, komoly ihlethiányhoz vezet a sütő hiánya és a hús ára... Ennyi vega kaját még életemben nem főztem...
De voltak nagy felfedezések is: például, hogy mérj le egy kanapét, mielőtt megpróbálod felvinni az 1,2 méter széles ám 45 fokos lépcsőn az elsőre... Azt hiszem, ennek külön posztot is szentelek majd... Na meg hogy a pindakaas-jellys (ami valójában peanutbutter-jellys) kenyér jó. Nagyon nagyon jó. Meg hogy az avokádót tényleg nem lehet megunni. Az avokádó is részese volt ugyanis azoknak a 2-3 óráig elhúzódó villásreggeliknek, amikkel majdnem minden regel megörvendeztettük magunkat. Mozzarella sali, avokádó krém, 3-4 fajta felvágott, sajtok, olajbogyó, zöldségek, szóval hideg kajában nem volt hiány. És persze volt egy nagyon jó pékség mellettünk, úgyhogy mindehhez még meleg magos barna kenyeret ettünk. :) És persze még számtalan más dolog, hogy hogy lehet egymás mellett élni békében, és hogy itt nem jelent semmit, ha valaki rád mosolyog, és ha vissza mosolyogsz, akkor megdícséri a mosolyodat, hanem csak megjegyezte, aztán ment tovább... Nagyon más itt (vagy ott, vagy most hol is? :) ), és sok mindent láttam, amit máshogy lehetne vagy kéne csinálni, de az biztos, hogy legalább az én hozzáállásom megváltozott néhány dologhoz, ami azért jó kezdet! :)